Pukánszky Béla:
Pedagógiai és pszichológiai tudományos iskolák a szegedi egyetemen
A kolozsvári-szegedi egyetemen a pedagógia tudományát az alapítás évétől, 1872-től kezdődően jeles tudósok művelték. Olyan tudományos iskolákat alakítottak ki maguk körül, amelyek - sajátos vonásaik révén - különleges, egyedi színnel gazdagították a magyar tudományos élet palettáját. A Pedagógia Intézet már a kezdetektől fogva létezett, a pedagógiai lélektan intézetét 1929-ben állították fel, önálló pszichológiai intézet pedig 1941 óta működik az egyetemen. Az önálló tanszék hiánya nem gátolta meg a pszichológiai tárgyú témák feldolgozását, ezeket az első időszakban a pedagógia és a filozófia professzorai végezték el előadásaikban. Várkonyi Hildebrand kinevezésétől (1929) fogva beszélhetünk egyéni arculatú pszichológiai iskoláról a szegedi egyetemen, amely - az egymást felváltó professzorok egyéniségének különbözősége ellenére - karakterisztikus vonásai révén egységes vonulatként jelent meg a magyar tudomány fejlődéstörténetében.
A pedagógia tudományát művelő kolozsvári-szegedi professzorok gondolkodásmódjára a nyitottság, az új utak keresése volt jellemző. A budapesti egyetemhez kötődő professzortársaikkal ellentétben elfordultak attól a J. F. Herbart nevével fémjelzett tradicionális német pedagógiától, amely a századforduló táján világszerte elterjedt, s elementáris erővel hatott különböző országok iskoláinak nevelési-oktatási gyakorlatára. Térhódításával párhuzamosan bizonyos elemeiben megmerevedett, túlhaladottá vált , a pedagógiai újítók szemében hamarosan egyet jelentett a reformokra szoruló "régi" iskolával, annak egyoldalú tankönyvközpontúságával, lélektelen drilljével. (A herbartiánus pedagógia érdeklődésének középpontjában az oktatási folyamat tagolása, az egységes módszerek alkalmazása áll. Elsősorban a tanulók intellektusának fejlesztésével, s ezen keresztül erkölcsi karaktervonásaik formálásával foglakozik. Kevesebb figyelmet szentel a gyermekek fejlődéslélektani és egyéni sajátosságaira, a személyiség teljes egészére, az intellektus mellett létező egyéb tényezőkre.) A kolozsvári-szegedi egyetem neveléstudományi iskolájához sorolható teoretikusok és gyakorlati szakemberek más alapokra helyezték pedagógiájukat. Szinte valamennyien kötődtek szorosabb-lazább szálakkal a századforduló táján kibontakozó pedagógiai reformmozgalmakhoz, a gyermek személyiségét középpontba állító, annak tanulmányozását fő feladatként megfogalmazó irányzatokhoz. A különállás, a sajátos arculat kirajzolódása nem maradt visszhang nélkül a pedagógiai szaksajtóban: több polémiáról tudunk, amely a kolozsvári-szegedi és a budapesti egyetem professzorai között zajlott le a lapok hasábjain.
A szegedi pedagógiai iskola előzményei
Az 1872-ben megalapított második magyar univerzitás, a m. kir. Ferenc József Tudományegyetem első pedagógiaprofesszorának munkássága jól példázza az új utak keresését, a herbartiánus iskolától való elfordulást. Felméri Lajos (1840-1894) széles látókörű tudós volt, akiben mély érdeklődés bontakozott ki az angol és a francia pedagógiaelméleti irányzatok iránt. Saját pedagógiai rendszerének kimunkálásakor mindenekelőtt angol és francia szerzők munkáira épített, s csak jóval kisebb mértékben támaszkodott - korabeli magyar pedagógiai gondolkodásra egyébként jóval nagyobb hatást gyakorló - a német filozófiai és pedagógiai irányzatokra. Szívesen idézi John Locke és Alexander Bain gondolatait, Herbarttal és követőivel mindazonáltal hevesen polemizál. 1890-ben jelentette meg "A neveléstudomány kézikönyve" c. főművét, amelyben a korabeli - elsősorban angolszász irányultságú - neveléstudomány eredményeinek igényes szintézisét tárta olvasói elé. Figyelemre méltó, hogy Felméri milyen intenzív érdeklődést tanúsított a nevelés lélektani összetevői iránt. Szívesen írt a gyermeki viselkedés módszeres megfigyelésének fontosságáról, szerinte a nevelőnek mindenképp ügyelnie kell a gyermek egyéni adottságaira, prediszpozícióira, sajátos képességeire. Mindezek alapján joggal nevezhetjük őt a gyermeklélektanra alapozott induktív pedagógia előfutárának. Annak ellenére, hogy a pedagógiai tevékenység művészetre emlékeztető sajátosságait hangsúlyozta, behatóan elemezte a nevelés és oktatás célját, feladatait, az átszármaztatandó tartalmakat, a tanítás módszereit. A könyvévben megfogalmazottak java része ma is kiállja a tudományos kritika próbáját, érzékletes stílusa a mai olvasó számára is élvezetes olvasmánnyá teszi. Felméri korai halála egy sokat ígérő pedagógiai-elméletírói pályát tört derékba.
Követője a pedagógia katedráján Schneller István (1847-1939), aki 1894. dec. 30-tól állt a tanszék élén. Az eredetileg evangélikus teológus professzor pedagógiai koncepciójának kidolgozásakor más utakat keresett mint elődje: neveléstani rendszer ét a protestáns teológiára (mindenekelőtt F. D. Schleiermacher tanaira) és klasszikus német filozófiára alapozta. Schneller érdeklődésének homlokterében az ember etizálódásának folyamata áll, amelyet egy háromlépcsős folyamatként ír le. Az "érzéki éniség" szintjét a korlátlan önérvényesítés, a határtalan egoizmus jellemzi. Ezután következik a "történeti éniség" foka, amelyen az egyén külső kényszer hatására fogad el írott és íratlan törvényeket, ezek határozzák meg egész létét. Végezetül a "tiszta éniség" magaslatára emelkedve az értékes erkölcsi törvény már belső paranccsá válik, viselkedést meghatározó életelvvé avatódik.
A Schneller pedagógiájával foglalkozó szakírók gyakran hangoztatták, hogy gondolkodására - úgymond - hatott az egyik reformpedagógiai irányzat: a pedagógiai perszonalizmus német képviselőjének, Ernst Lindének a felfogása. Linde "Persönlichkeitspädagogik" c. könyve 1897-ben jelent meg. A munkát Schneller is jól ismerte, ez kitűnik írásaiból, előadásainak fennmaradt szövegéből. Hatást mégsem gyakorolt rá a német pedagógus. Ez nemcsak kronológiai okokból lehetetlen, hane m azért is, mert másféle elméleti alapozást ad pedagógiájának. A reformpedagógus Linde impresszionisztikus érzelempedagógiája nem hozható közös nevezőre Schneller filozófiai bázisra helyezett eszménypedagógiájával. A személyiségpedagógia (Persönlichkeitspädagogik) tehát ebben az esetben nem azonos a "személyiség paedagogiká"-jával.
Schneller István szerepe rendkívül fontos: a magyar pedagógiai gondolkodás történetében első ízben dolgozta ki a személyiség pedagógiájának klasszikus filozófiai alapokon nyugvó koherens elméletét. Joggal nevezhetjük mindemellett iskolateremtő tudósnak is: tanítványai közé tartozott Imre Sándor, a nemzetnevelés koncepciójának kidolgozója (Schneller követője a szegedi egyetem pedagógiai katedráján), Varga Béla, az értékelméleti alapozású pedagógia művelője (a Kolozsvárra 1940-ben visszatelepülő Ferenc József Tudományegyetem pedagógia professzora), Makkai Sándor (erdélyi püspök, író, a debreceni egyetem teológia professzora), Kemény Gábor (közoktatás-politikus, pedagógiai szakíró) és még sokan mások.
Az elméleten túl gyakorlati iskolaszervező munkája is jelentős: Kolozsváron 1917-ben létrehozott egy különleges középiskolát, amely belső tagoltása, tagozatai révén lehetőséget nyújtott az egyéni képességeknek megfelelő differenciálásra. Ez az egyetemi gyakorló középiskola sem élte túl azt a sorsfordulót, amikor a kolozsvári magyar egyetemet a román hatóságok 1919. május 12-én az éppen rektori tisztséget betöltő Schneller Istvántól karhatalom alkalmazásával átvették.
A professzorok túlnyomó többsége Budapestre költözött, ahol a kolozsvári egyetem átmenetileg menedéket lelt a Pozsonyból kitelepített egyetemmel együtt. (Néhány egyetemi tanár - Márki Sándor történészprofesszorral az élen - Kolozsvárott maradt, s a református teológiai intézet keretei között megkísérelte folytatni az egyetemi oktatást. A "fantom egyetem" működését a hatóságok csak egy esztendeig tűrték.) Schneller prorektorként állt Budapesten az egyetem élén. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a tanárok - ellenállva a fővárosi állások csábításának - kitartottak az intézmény mellett. Az expatriált egyetemet az 1921. évi XXV. t. c. alapján - úgymond "ideiglenesen" - Szegeden helyezték el.
Az első szegedi évtized
Az 1921 őszén, az áttelepülés után - Szeged városának igen jelentős anyagi áldozata ellenére - az egyetemi oktatómunka igen szegényes körülmények között folytatódott. (A professzorok egy része saját könyvtárát ajánlotta fel megvételre az egyetem számára, hogy a legfontosabb szakkönyvek a hallgatók rendelkezésére álljanak. így tett Schneller István is.)
Az egyetem bölcsészkara mellett működő középiskolai tanárképző intézet élén Schneller sokat tett a leendő pedagógusok gyakorlati képzéséért is. Az első Szegeden töltött esztendő nehézségeiről és eredményeiről részletesen beszámol a tanárképző intézetben oktató professzoroknak a kultuszminiszternek küldött részletes jelentése.
Az eddigiekből látható, hogy Schneller István elméleti pedagógusként, egyetemi rektorként, prorektorként, tanárképző intézeti igazgatóként mintegy "hidat vert" az egyetem szülővárosa, Kolozsvár és a menedéket adó város, Szeged között. Az immár 74 esztendős, Budapesten élő professzor nem vállalta sokáig az oktatómunkát az egyetem új székhelyén. Az 1922/23-as tanévre szabadságolását kérte, végül 1923 decemberében nyugalomba vonult. Még több mint másfél évtizedig élt, publikált, elismert tudósként részt vett a tudományos közéletben.
Az 1922/23-as és a rákövetkező tanévben Bartók György (1882-1970) filozófus látta el az intézet pedagógia professzorának helyettesítését, és ugyancsak ő vezette a tanérképző intézeti pedagógiai gyakorlatot is. 1925. január 31-én Schneller tanítványa, Imre Sándor (1877-1945) került a Pedagógiai Intézet élére.
Az új professzor neve szervesen összefonódott a nemzetnevelés elméletével, amely - a Széchenyi nevelési nézeteivel foglalkozó könyvétől kezdve (1904) - mintegy vezérmotívumként vonul végig egész életművén. Felfogása szerint legfontosabb az a nevelés, a mely a nemzet körében folyik és a nemzetre hat vissza. A nemzetet tartja "az egyes ember és az emberiség között levő legtágabb, de még határozott alakulat"-nak (társas-közösségi körnek). Avatott kézzel ötvözi egységes egésszé a kizárólag egyénre irányuló és a csupán csak a közösséget megcélzó szélsőséges pedagógiai törekvéseket, az individuál- és szociálpedagógiát. A magyarság mint nemzet azonban még nem tekinthető igazán egységesnek és öntudatosnak. Ezért magát a nemzetet is nevelni-formálni kell. Ez nemzetnevelés-felfogás tehát magában foglalja a fejlődés dinamikus jellegét, szemben a német pedagógiai gondolkodásban gyökerező állampolgári nevelés-teória statikus megállapodottságával, merevségével. A nemzetnevelés-koncepcióban foglalt egyik lényeges kívánalom az ún. "nevelői gondolkodás" terjesztése. A nevelés társadalom fejlődésének fontos mozgatójává válhat akkor, ha nevelői szemléletmód visszhangra talál a különböző társas-közösségi körökben.
Imre munkásságára jellemző a szintézisalkotás igénye. A szegedi esztendők alatt, 1928-ban jelent meg összegző-rendszerező pedagógiai alapműve, a "Neveléstan". Az elsősorban egyetemi hallgatóknak, középiskolai tanárjelölteknek szánt könyvben aprólékos gonddal dolgozza fel az iskolai nevelés körülményeit, eszközeit, módjait. Nem a önmagáért való, "vegytiszta" tudományos elméletalkotás igénye vezette, hanem a pályára lépő pedagógusok szemléletmódjának, gondolkodásának formálása, amikor számukra egy gyakorlatközeli elméletet akart nyújtani.
Ebből a könyvéből is kitűnik, hogy élénken érdeklődött a gyermektanulmányozási mozgalom eredményei iránt. (Tagja volt a Magyar Gyermektanulmányi Társaságnak.) Művében többször hivatkozik Nagy László munkáira, mindenekelőtt gyermek-fejlődéstani alapon nyugvó didaktikájára, érdeklődéselméletére. A könyvnek iskolai növendékről szóló fejezetének az elején pedig említést tesz a kísérleti pedagógia, a "nevelésügyi kísérletezés" jeles képviselőinek műveiről. A későbbiekben ő maga is felhasználja Ernst Meumann gyermekek körében folytatott experimentális vizsgálatainak az eredményeit. Mégis inkább egyfajta józan távolságtartás jellemzi a pedológiával, s általában a reformpedagógiával kapcsolatos viszonyát: nem azonosul a gyermeket középpontba helyező, a gyermek sajátságait abszolutizáló törekvésekkel.
Imre páratlanul gazdag tudomány-népszerűsítő munkásságával az fentebb említett "nevelői gondolatnak" a minél tágabb körökben való meggyökerezését kívánta elősegíteni. Szinte valamennyi nevelő közösség, valamennyi iskolatípus számára volt mondani valója. Előadások, tanulmányok, cikkek, könyvek sokasága szól a családi nevelésről, a kisdedóvó intézetekről, a nép-, a polgári, a középiskoláról, az egyetemi tanárképzésről, az egyetemi nevelésről. Mindemellett részt vállalt az egyetemi közéletben: különböző fórumokon rendszeresen kifejtette véleményét aktuális egyetempolitikai kérdésekről. (Az 1927/28. tanév első szemeszterétől kezdve "Bevezetés az egyetemi életbe" címmel előadásokat tartott valamennyi elsőéves hallgató számára.)
Imre Sándor szegedi működése idején lett az egyetem magántanára Tettamanti Béla, makói gimnáziumi tanár, a középiskolai tanárképző intézet tanára. Tettamanti teljesen azonosult mestere nemzetnevelés-elméletével, több recenzióban, tanulmányban népszerűsítette Imre pedagógiáját. A Magyar Pedagógia c. lapban két ízben is éles kritika tárgyává tette a budapesti pedagógus-professzor, Prohászka Lajos kultúrfilozófiai alapozású pedagógiájának vélt és valós gyenge pontjait. Prohászkának az oktatás tárgyi oldalát hangsúlyozó, "műveltség-centrikus" szemléletmódja helyett Tettamanti a szociális nevelő tényezők, közösségi körök szerepét fölismerő nemzetnevelés-pedagógiát mutatta be követendő példaként.
Tettamanti bölcsészdoktori értekezésében - mely a kor szokásainak megfelelően könyv alakban is megjelent -, a híres herbartiánus pedagógus, Kármán Mór neveléstani rendszerét elemzi (A közösség gondolata Kármán Mór neveléselméletében, 1928). Négy esztendő múlva jelent meg a Schneller István személyiségpedagógiájával foglalkozó kötet, mely alapján az egyetem magántanárává habilitálták (A személyiség nevelésének magyar elmélete - Schneller István rendszere, 1932). A szerző erényeit: a kritikai képességet és a más által létrehozott elméleti rendszerbe való beleélés képességét maga az idős kolozsvári professzor is elismerte.
Új tanszék születik
Imre Sándor második esztendeje volt a szegedi tanszék professzora, amikor első ízben, 1926. október 20-án terjesztette fel a karnak kérelmét egy új, pedagógiai-lélektani tanszék felállításának ügyében. A tanszék hatáskörébe tartozóként sorolta fel beadványában a következő tudományágakat: általános lélektan, gyermek- és ifjúkor lélektana, különbségek lélektana, gyógypedagógia, pszichotechnika, pedagógiai szomatológia. Az új intézet hiányt pótolna nemcsak a szegedi egyetemen, hanem általában a magyar egyetemeken, mert teret nyitna a pedagógiai-lélektani kísérletezésnek. Mindemellett csökkentené a filozófia tanszékre háruló terheket azzal, hogy átvenné a lélektan oktatását. (Ezt a témakört ugyanis mindaddig a filozófia tanszék professzora, Bartók György hirdette meg előadásként.) Imre Sándor - és a vele teljesen egyetértő Bartók György - ettől fogva az új pedagógiai-lélektani tanszék felállításának ügyét kitartóan képviselte különböző fórumokon.
Időközben új fejleményként a minisztériumban felmerült három új "párhuzamos" tanszék - a II. filozófia, II. irodalomtörténet és II. pedagógia - létesítésének gondolata. Klebelsbereg Kunó kultuszminisztert különböző egyházi körök arra ösztönözték, hogy az úgynevezett "világnézeti" tanszékek mellett olyan párhuzamos tanszékeket létesítsen, amelyekre katolikus professzorokat hív meg előadónak.
Ennek a katolikus részről megfogalmazódó igénynek az oka voltaképpen a polgári iskolai tanárképzés átszervezésében rejlett. Klebelsberg a Paedagogiumot és az Erzsébet nőiskola főiskolai tagozatát 1928 őszén újjászervezte és Szegedre telepítette, ahol így létrejött a polgári iskolai tanárképző főiskola. Az itt folyó tanárképzés képzés részévé tette az egyik szak egyetemen hallgatott stúdiumait. A női szerzetesrendek polgári iskolai tanárképző intézeteit ezzel párhuzamosan megszüntette, a szerzetesnők magasabb képzését a szegedi egyetemen kívánta megvalósítani. Klebelsberg több újságcikkben (Nemzeti újság, 1928. dec. 16. és Néptanítók Lapja, 1929. jan. 1.) ígéretet tett a párhuzamos "világnézeti" tanszékek felállításáról, amelyeken katolikus tanárok nevelhetik a női szerzetesrendek tanári pályára készülő tagjait. A szegedi egyetem bölcsészkara tanárainak egy része - élükön Imre Sándorral - sérelmezte a párhuzamos tanszékek felállításának tervét. Azzal érveltek hogy a karon a felekezeti hovatartozás kérdése szempontként soha semmilyen formában fel sem merült, ez az egyetem eszméjétől idegen. Tiltakoztak az ellen, hogy új tanszékek létesítésekor és betöltésekor felekezeti vagy pártpolitikai szempont érvényesülhessen a tisztán tudományos értékek rovására. Imre Sándor és Bartók György továbbra is a pedagógiai-lélektani tanszék mellett szállt síkra, míg Huszti József klasszika-filológus professzor (a tanárképző főiskola igazgatótanácsának elnöke) úgy vélte, hogy az II. pedagógiai tanszék elnevezés nem zárja ki a lélektani irányultságú pedagógia művelését. A tanszék által képviselt tudományszak pontos tartalmát nem a tanszék elnevezése, hanem a "kiszemelt professzor tudományos egyénisége determinálja".
Klebelsberg kultuszminiszter Dézsi Lajos rektorhoz intézett levelében (1929. jan. 4.) aggodalmát fejezte ki a karon kialakult vitával kapcsolatban. Emlékeztetett arra, hogy kultuszminiszterként megakadályozta a kis hallgatói létszámú szegedi egyetem takarékossági okok miatt fenyegető megszüntetését, s a Szegedre helyezett tanárképző főiskola is az egyetem benépesítését szolgálja. Az ominózus újságcikkekkel kapcsolatban pedig szavainak "nem megfelelő reprodukálásáról" tett említést. Ő ugyanis a püspökök óhaját idézte, ezt állították be az újságírók miniszteri állásfoglalásként. A felekezeti elfogultság vádját határozottan visszautasította, utalt azokra a protestáns vallású jeles professzorokra, akiket minisztersége alatt nevezett ki a szegedi egyetemre.
Az ügyben végül kompromisszum született: 1929. dec. 18-án az egyetemen "átszervezéssel rendszeresített" új - az egész magyar felsőoktatás történetében első - pedagógiai-lélektani tanszékre nyilvános rendes tanárnak nevezte ki Várkonyi Hildebrand bencés szerzetes-tanárt. (Ő egyébként 1929. május 26-án még a második pedagógia tanszékre adta be pályázatát. A többi "parallel" tanszék élére is katolikus professzor került. A második irodalomtörténet tanára Sík Sándor, a második filozófia professzora pedig Mester János lett, ők jelentettek ezután "alternatívát" a református Dézsi Lajossal és Bartók Györggyel szemben.) Az új Pedagógiai Lélektani Intézet később, Imre Sándor Budapestre távozása után, 1934-ben egyesült a korábbi Pedagógiai Intézettel.
Várkonyi Hildebrand (1888-1972) Párizsban, a Sorbonne-on folytatott ösztöndíjasként tanulmányokat, korábban pedagógiát tanított a pannonhalmi főiskolán, majd a pécsi egyetemen habilitálták magántanárrá. Habilitációjának jogkörét a pedagógia mellett később kiterjesztették a lélektan területére is. A korabeli lélektan eredményeit kiválóan ismerő, franciás műveltségű tudós kiváló előadó volt, órái más karok hallgatóit is vonzották. Magával ragadó lendülettel népszerűsítette a legmodernebbnek számító pszichológiai irányzatokat, olyanokat, mint Piaget, Janet, Freud, Jung és Adler tanai.
Egyik tanítványa így emlékezett a híres "Várkonyi-órákra": "Professzorsága első éveiben ... a későbbi publikációinak csak az első, a témák lehetőségeivel még kísérletező, a tudós belső monológjai feltárásától sem visszariadó változatait kaptuk tőle. Néha egyenesen "in stato nascendi" pillanthattunk bele gondolatai megszületésébe. Az egyetemi előadások új stílusa volt ez, amely az előre leírtaknak az élő beszédnél kötöttebb szabályait egy társalgó hang irányába oldotta fel, s ezzel máris közvetlenebbé és érdekfeszítőbbé vált, mint a hagyományos katedrai retorika képviselőié. És ha tudjuk azt, hogy Várkonyi időnként olyasmiről is beszélt, amiről az ő idejében az orvostudományi kar kivételével még nem illett szólni, ... nem meglepő, ha az apácák többsége kezdett elmaradozni óráiról, és inkább a kálvinista Imre Sándornak szintén színvonalas, de puritánabb szellemű óráit látogatta, mint azét a bencés professzorét, akinek a kinevezését épp az ő lelki üdvük érdekében erőszakolták rá az egyetemre. Másokra viszont a szenzáció erejével hatottak a "Várkonyi-órák" és a szemináriumok. Már csak azért is, mert ezek során sokkal behatóbban ismertette a tárgyalt kérdések irodalmát, mint a publikációiban, ahol elegendő lehetett, ha szűkszavúan szólt róla. Így azután nemcsak a pedagógiai lélektan új irányzatait (Claparede, Ferriere, Piaget etc.) méltatta, a modern pszichológia szinte valamennyi jelentős képviselőjével megismerkedhettünk nála, többek között Pavlovval, Junggal, Adlerrel, hogy csak azoknak a nevét említsem, akikről akkoriban nemcsak hazánkban, más országokban sem sokat beszéltek egyetemi katedrákról. Aligha túlzok tehát, amikor azt állítom, hogy azt a korszerű lélektani műveltséget, amelynek így vagy úgy későbbi pályánkon is nagy hasznát vettük, nálunk akkoriban csak a szegedi egyetemen lehetett megszerezni."
Várkonyi kutatói érdeklődésének középpontjában a nevelést megalapozó pszichológia kérdései álltak. Kritikusan fogadta a korabeli lélektani irányzatokban is megfigyelhető kvantitatív szemléletmód terjedését. A bergsoniánus alapokon nyugvó "megért ő" pszichológia attitűdje fedezhető fel már korai műveiben is (pl. "A pszichológia alapvetése", 1926), amikor középutat keres az empirikus pszichológia és a metafizikai alapokon nyugvó tradicionális lélektan között. Új gondolat nála a leíró, magyarázó lélektani felfogás túlhaladása. Ehelyett olyan értelmező, "értékelő" pszichológia kidolgozására törekedett, amely alkalmas lehet a pedagógiai elvek és a nevelői gyakorlat megalapozására. Fejlődéslélektan műveiben a személyiség egészének fejlődésével foglalkozik. Ez a fajta egészlegesség-igény, mai kifejezéssel élve "holisztikus" szemléletmód érhető tetten cselekvéslélektani tárgyú írásaiban is, amelyekben a cselekvés rendszeralkotó komponens jellegét, egységes mivoltát hangsúlyozza a pszichikum funkcionális széttagoltságát hirdető, képességlélektani alapokon nyugvó irányzatokkal szemben. "Minden cselekvés egység" - pszichés szükségleteknek, feszültségnek, kielégülésnek, mozgásoknak szétbonthatatlan egysége" - írja egyik tanulmányában.
Mindezek alapján nem tekinthető véletlennek, hogy Várkonyi rokonszenvezett a korabeli gyermekközpontú pedagógiai irányzatokkal, iskolákkal, azonosult az "új Nevelés" mozgalmának célkitűzéseivel, maga is tagja (egy ideig társelnöke) volt a Magyar Gyermektanulmányi Társaságnak. Figyelemmel kísérte a szegedi polgári iskolai tanárképző főiskola gyakorló iskolájának működését, amelyet a korabeli pedagógiai szaksajtó a Cselekvő Iskola névre keresztelt. Ennek az intézménynek a tanárai a reformpedagógia új törekvéseit (tanulói aktivitás, öntevékenység és csoportmunka, élményszerűség) ültették át a gyakorlatba úgy, hogy közben nem tévesztették szem elől az adott iskolatípus ("modelliskola") sajátos célkitűzéseit és az adott korszak pedagógiai realitásait sem. Eredményeiket a Cselekvés Iskolája című folyóiratban tették közzé, itt Várkonyi is rendszeresen publikált. Az ő eszmei irányításával és munkatársa Dolch Erzsébet vezetése alatt működött 1936-1940 között az egyetem elemi gyakorló iskolája, az újszegedi Kerti Iskola, ahol lehetőség nyílt az új elvek és módszerek kipróbálására.
Várkonyi hatása tudományos iskolatemető egyéniségként is rendkívüli. Munkásságának köszönhetően a Pedagógiai Lélektani Intézet országos elismertségre tett szert. A tudósképzésnek ebben a műhelyében Várkonyi doktori értekezések egész sorának volt témavezetője. Az ő irányításával született értekezés - többek között - a proletárnevelés kérdéseiről, a parasztság szemléletmódjának lélektani vizsgálatáról, az ifjúság irodalmi érdeklődéséről, a nemek együttes neveléséről, Ovide Decroly és Maria Montessori pedagógiájáról, Schneller István életművéről, az "Új Nevelés" elméleti és gyakorlati kérdéseiről, a munkaiskoláról, a gyermekrajzok lélektani vizsgálatáról, a matematikai képességek lélektanáról, a fáradtság pszichológiájáról.
Ebben az időszakban lett az egyetem magántanára Boda István (1932), akit az "értelmiség lélektana" tárgykörben habilitáltak. Publikációiban elsősorban a személyiség szerkezetével, az értelmi képességek és a jellem fejlesztésével, később a nemzetkarakterológiával foglalkozott.
Ugyancsak az egyetem magántanára volt Baranyai Erzsébet (1894-1976), aki - Imre Sándor irányítása alatt - 1932-ben doktorált az egyetemen. Disszertációjában az első magyar reformpedagógus, Nagy László pedagógiájával foglalkozott. 1938-ban habilitált a neveléslélektan tárgyköréből. 1942-ben a korabeli egyik legismertebb reformiskola, a Domokos Lászlóné által vezetett budapesti Új Iskola mellett működő neveléslélektani kutatóintézet vezetője lett, és az is kola működésével kapcsolatos empirikus lélektani vizsgálatokat végzett a tanulók körében. Neveléslélektani, gondolkodáslélektani (ezen belül is a logikai struktúrák fejlesztésével foglalkozó) publikációkat tett közzé.
Észak-Erdélynek Magyarországhoz való visszakerülése után, 1940-ben a Ferenc József Tudományegyetemet visszahelyezték Kolozsvárra. A tanárok jelentős része eltávozott Szegedről, így Várkonyi Hildebrand is Kolozsvárra költözött. Szegeden Horthy Miklósról elnevezve az 1940-ben jogilag új egyetemet létesítettek. Ezen az egyetemen Mester János (1879-1954), a filozófia tanszék korábbi professzora lett a Pedagógiai Intézet tanára, és az 1948-49-es tanévig maradt meg ebben a tisztségében. Tudományos munkássága elsősorban a tanárképzés tartalmi és módszertani korszerűsítésére irányult. Foglalkoztatták a tehetségnevelés és a munkáltató oktatás kérdései is. Figyelemre méltó az a kísérlete, amelyben a tradicionális herbartiánus pedagógia formális fokozatait igyekszik megtölteni a reformpedagógia szellemében működő munkaiskola életére jellemző tanítási tartalmakkal. Mindemellett lelkesen népszerűsítette az olasz pedagógia képviselőinek eszméit, könyvet írt az olasz nevelésügyről.
A egyetem Szegeden maradó részét újjá kellett szervezni, új oktatókra volt szükség. 1941-ben hozták létre a Lélektani Intézetet (immár önálló egységként) első vezetője Bognár Cecil (1883-1967), bencés paptanár lett. Ha a kolozsvári-szegedi egyetem pedagógiai iskoláját úgy jellemeztük, hogy arra a tradicionális herbartiánus pedagógia meghaladásának igénye volt jellemző, akkor az egyetem pszichológiai iskolájának karakterisztikus vonásaként egyfelől a gyermektanulmány és a fejlődéslélektan iránti érdeklődést, másfelől pedig a nevelési problémák lélektani jellegű vizsgálatának igényét tüntethetjük fel. Szembeötlő vonásai voltak ezek már Várkonyi Hildebrand pedagógiai-lélektani munkásságának is, de jószerivel ugyanezek jellemzőek Bognár Cecil életművére is. írásaiban szívesen foglalkozott az iskolás gyermek sajátosságaival, a gyermektípusokkal, a nevelés lélektani kérdéseivel. A tudományos közéletben is ismert személyiség volt: 1931-től ő vezette a Magyar Gyermektanulmányi Társaság Gyermekpszichológiai Szakosztályát.
A szegedi egyetem Lélektani Intézetének élére már országszerte elismert pszichológusként, pályájának csúcsán érkezett. Ekkor már jelentős művek egész sorának szerzőjeként ismerték. 1941-ben, már a szegedi professzorként jelentette meg "Mi és mások. A mindennapi élet lélektana" című könyvét, melyben a társas érintkezés lélektani kérdéseit vizsgálta a gyakorlat számára is értékes útmutatásokat adva. Jellemző a könyv népszerűségére, hogy három kiadásban jelent meg az egymást követő években.
A háború után
Az 1950-51-es tanévben - Bognár Cecil nyugdíjazása után - a Lélektani Intézet beleolvadt a Neveléstudományi és Lélektani Intézetbe, amelynek vezetője ekkor már egy esztendeje Tettamanti Béla (1884-1959), az egyetem egykori magántanára volt. A lélektan szerepe az ötvenes években visszaszorult: heti két órában oktatták, és csupán általános lélektani stúdiumokat hirdethettek. (A pszichológia kedvezőtlen helyzetének magyarázza a korabeli magyar tudományos életet befolyásoló párt nomenklatúra "pszichológia-ellenessége". A lélektant is - akárcsak a szociológiát - a burzsoá ideológia közvetítő közegének tartották.)
Ha Tettamanti Béla életművét nyomon követjük, ellentmondások, paradoxonok sora rajzolódik ki előttünk. Sajátos kettősség figyelhető meg gondolkodásmódjában. Mint láttuk, 1945 előtt a polgári pedagógia alapos ismerője, tudósa, elismert kép viselője volt, mesterének tekintette Imre Sándort, a magyar nemzetnevelés elméletének kidolgozóját. 1945 után viszont a marxizmus hatása alatt, az új társadalmi-politikai berendezkedés hatására (esetleg nyomására?) ő tette az első határozott lépéseket a marxizmus pedagógiája magyar változásának kidolgozása felé. Tudjuk róla, hogy széleskörű nyugat-európai műveltség, elmélyült filozófiai gondolkodás, tudós-habitus jellemezte. Találkozása a vulgár-marxizmussal (s ennek is a szovjet hatalmi-ideológiai és pártérdekektől eltorzított változatával) mégis azt eredményezte, hogy ezt az ideológiát abszolútnak, a fejlődés csúcsán álló filozófiának ismerte el, s mindent megtett azért, hogy munkáiba beépítse.
Mindenekelőtt "szocialista" pedagógiát - tehát a polgári neveléselméletektől különböző pedagógiát - akart alkotni. Más szerzőktől eltérően ő eredetileg nem a múlttal, a hazai pedagógiai hagyománnyal való gyökeres szakítás és a szovjet minták szolgai másolásának a híve volt. Ellenkezőleg: a magyar pedagógiai örökség szerves továbbfejlesztésében látta az új, a szocialista nevelés kialakításának lehetőségét. De ő sem emelkedhetett felül a hazai kultúrpolitika erőszakos korlátozásain, ezért kísérlete (hogy t. i. a hazai folyamatosságba építse bele az új pedagógiát) csak részben sikerült. Számára is a szovjet minta, a szovjet pedagógiai szakirodalom vulgarizmusa lett a követendő példa: Marx, Engels, Lenin és Sztálin "pedagógiai tanítása" a nevelésről való gondolkodás központi magja; szerinte is a szocializmus, a kommunizmus a társadalmi fejlődés csúcsa; s e társadalom "építésének" eszköze a nevelés, az iskola, a pedagógus; tehát egy politikai párt hatalmi harcainak függvénye, s a cél közelre s távolra egyaránt a kommunistává nevelés egy vulgáris marxizmus jegyében.
Pedagógiai írásai a tudományos művek 50-es évekbeli sorsát tükrözik: szerzőjük szakértelme és jóindulata beleolvad a vulgáris szakzsargonba, a Marx-Engels-Lenin-Sztálin frazeológia ismételgetésébe. Ő is kötelezőnek érzi magára, hogy gondolatainak logikai során át eljusson annak kimondásáig: a kommunizmus a fejlődés csúcsa, s minden e konklúzióból következik a neveléselméleti alapfogalmakon és rendszerekben éppúgy, mint a neveléstörténeti gondolkodásban.
Tettamanti művei is kétarcúak, akárcsak az 50-es évek hazai tudományos művei általában. Egyrészt megtalálható bennük a pedagógiai problémák figyelemre méltó, elfogadható, illetőleg vitára ösztönző fejtegetése úgy, hogy azzal szerzőjük a hazai és európai pedagógiaelmélet folyamatába illeszkedik, azt folytatja, fejleszti, gazdagítja. Másrészt viszont mindezek közegében sok a frázis, a "marxizmus-leninizmus klasszikusaival" feldúsított ideologikus elem, a nem a pedagógiához tartozó járulékos adalék.
Mindezek mellett Tettamanti 1945 után írt művei közül a mai olvasó is jól hasznosíthatja azt a befejezetlenül maradt egyetemes neveléstörténeti monográfiát, amelynek ókorral foglalkozó fejezete megjelent a neveléstudományi tanszék első aktájában.
Látható tehát, hogy az ötvenes évek a szegedi egyetemen sem kedveztek a korábbi termékeny és sokszínű pedagógiai irányzatok fejlődésének. Az empíriára építő pedagógiák csak évtizedek múlva bontakozhattak ki újra, s a teoretikus neveléstudomány alakulás át is erőteljesen befolyásolták a korabeli ideológia voluntarista tartalmai. Így volt ez nemcsak Szegeden, hanem az ország valamennyi felsőoktatási intézményében.
Tettamanti Bélát 1959-ben Ágoston György követte a Neveléstudományi és Lélektani Intézet élén. Elődjéhez hasonlóan a marxista alapozású pedagógiát képviselte, a későbbiekben iskolakísérleteket folytatott, illetve egyetemtörténeti kutatásokat kezdett. 1963-ban útjára indította az azóta is évente megrendezett Pedagógiai Nyári Egyetemet, amely a kezdetektől fogva lehetőséget nyújtott az iskolaüggyel kapcsolatos aktuális kérdések tárgyalására.
Az 1970 óta ismét önállóvá váló Pszichológia Tanszék vezetője húsz esztendőn keresztül Duró Lajos volt. A tanszék tudományos kutatásai a tanárképzés profiljához igazodóan főleg neveléslélektani témakörökre terjedtek ki. Ezek közé tartozott az erkölcsi tulajdonságok és az interperszonális kapcsolatok összefüggésének kutatása (Duró Lajos), a környezeti ártalmak és személyiségzavarok pszichológiai vizsgálata (Veczkó József), illetve a tanulói személyiség megismerésére irányuló kutatás (Németh Kálmán).
A hetvenes években a Pedagógiai Tanszék újjáalakuló fő kutatási profilja már sok szempontból folytatása az 1930-as években megalapozott empirikus kutatási tradícióknak. A tanszéken - Nagy József professzor irányításával - olyan oktatási kísérletek és vizsgálatok indultak el (programozott oktatás elmélete, készség- és tudásszintmérő tesztek kidolgozása, új beiskolázási modell, a középiskola szerkezeti átalakítására irányuló kísérletek, a képességek fejlődésével és fejlesztésével kapcsolatos felmérések és kísérletek), amelyek csakhamar országos jelentőségűvé váltak, megfeleltek az európai normáknak és a nyolcvanas évek végére elvezettek a kutatómunka sokirányú kibontakozásához és nemzetközi elismertségéhez. A pedagógiai értékelés és a képességkutatás terén elért eredmények teremtették meg annak a csoportnak az elismertségét, amelyet ma szakmai körökben "Szegedi Műhely"-ként tartanak számon. A kilencvenes évek elején sor került a tanárképzés pedagógiai tárgyainak teljes tartalmi megújítására és a bölcsészkaron a képzés szerkezeti átalakítására, szélesebb körű elméleti ismeretek közvetítésével és a gyakorlatok teljesebb rendszerével. A magiszteri fokozatnak megfelelő pedagógiai szakértő képzés 1991-ben indult meg. "A kognitív kompetencia fejlődése és fejlesztése" c. doktori program akkreditálására 1993-ban került sor. A tanszéken rendszeresen tanítanak külföldi vendégoktatók. 1991 és 1999 között hét vendégprofesszor összesen 14 szemesztert oktatott. Az kilencvenes években különböző pályázatok révén a tanszék oktatói a Pedagógiai-Pszichológiai Intézet könyvtárát több millió forint értékű könyvvel gyarapították. A tanszéken alakult meg az Alapműveltségi Vizsgaközpont, mely később intézményileg kivált az egyetemből, de irányítását továbbra is a tanszék oktatói végzik. A központ és a tanszék között intenzív oktatási, kutatási együttműködés folyik. A tanszékhez kapcsolódik 1991 óta a Magyar Pedagógia (az MTA Pedagógiai Bizottságának folyóirata) szerkesztése is. 1995-ben a tanszéken alakult meg az MTA Képességkutató Csoportja.
Irodalom
Ágoston György (1993): Felméri Lajos. Magyar Pedagógusok, O.P.K.M., Budapest.
Csapó Benő (1992): Educational Testing in Hungary. Educational Measurement: Issues and Practice. Vol. 11. No. 2.
Devich Andor (1990): A szegedi tudományegyetem története 1921-1944. I. kötet, JATE Kiadó, Szeged.
Gácser József - Pukánszky Béla (1992): Tettamanti Béla élete és pedagógiai munkássága. Szeged.
Heksch Ágnes (1969): Imre Sándor művelôdés-politikai rendszere. Tankönyvkiadó, Budapest.
Köte Sándor (1997): A hazai neveléstudomány tudományelméleti alapkérdései. O.P.K.M., Budapest.
Pukánszky Béla (1986): A Prohászka-Tettamanti-vita. Magyar Pedagógia, 1986. 3-4. sz. 394-410.p.
Pukánszky Béla (1987): Tanárképző vagy egyetem? Adalékok a kolozsvári egyetem Szegedre költözéséről. (1919-1921). Magyar Pedagógia, 4. sz. 424-433.p.
Pukánszky Béla (1988): Tettamanti Béla neveléstöténet-írói munkássága. Magyar Pedagógia, 4. sz. 418-432. p.
Pukánszky Béla (1990): Schneller István. Magyar Pedagógusok. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest. (Második kiadás: 1995).
Pukánszky Béla (1990): A középiskolai tanárképzés története a Kolozsvárról Szegedre átköltöző egyetemen (1919-1921). Fejezetek a pedagógusképzés történetéből III. Csongrád megye. Szeged, MTA-SZAB, 45-89.p.
Pukánszky Béla (1995): A személyiség pedagógiája. Utószó Tettamanti Béla: "A személyiség nevelésének magyar elemélete - Schneller István rendszere" c. könyvének reprint kiadásához. OPKM, Budapest, I-X. p.
Pukánszky Béla (1995): Imre Sándor Neveléstana. Utószó Imre Sándor Neveléstan c. könyvének reprint kiadásához. OPKM, Budapest., 337-341. p.
Varga Márta (1993): Várkonyi Hildebrand Dezső neveléslélektani munkásságának főbb pedagógiai vonatkozásai. Bölcsészdoktori értekezés, Szeged.
Zakar András (szerk.) (1988): Várkonyi (Hildebrand) Dezső emlékkötet. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Sectio Paedagogica et Psychologia, 30. Szeged.